Az a mítosz, mely szerint Kossuth a börtönben, Shakespeare műveiből tanulta volna meg az angol nyelvet; részben szándékos propaganda terméke. A Magyarország szabadságáért és függetlenségéért folyó küzdelem folytatásához ugyanis a szabadelvű politika számára igen fontos volt az angol nyelvterületeken élő népek jóakaratának elnyerése. Magyarán: ez a mítosz nagyonis megfelelt a nagy hazafi céljainak.

Kossuthnak Shakespeare művei alapján folytatott angol nyelvtanulása eredetileg magánmítoszként alakult ki, de a 19. század folyamán általánossá, és csaknem shakespeare-i irodalmi toposszá vált. Kossuthot mint hőst mutatja be, aki a tömlöc magányát olvasással, tanulással enyhítette, és a nagy angol nemzeti költőnek, a szabadságszerető angol (és amerikai) nép dalnokának műveit fordította. Egy kegyes "áttűnési" folyamat révén maga Shakespeare mind Kossuth életrajzában, mind a nemzetközi politika szimbolikájában a szabadság metaforájává vált.

A 18. század végén Magyarországon egyre élénkebben kezdtek érdeklődni Anglia és az angol nyelv iránt. Gróf Széchenyi Ferenc 1787-es naplójában megjegyezte, hogy különösen az 1763-as párizsi békeszerződést követôen vált érezhetővé a kontinensen az angol kultúra befolyása. Ez a hatás erős és általános volt, mint írta, "Man fing an sich nach England zu kleiden, lernte seine Muttersprache und ass seine Nationalspeise." A napóleoni háborúk idején egyre erőteljesebbé vált az angol életstílus, attitűd, eszmevilág és szokásrend befolyása, különösen azokban az országokban, melyek - mint az Osztrák-Magyar Monarchia is - a franciák ellen szövetségre léptek Angliával. Nagy-Britannia figyelme is mindinkább Bécs felé fordult, s az utazgató magyar nemesek hamarosan megtanulták becsülni Anglia alkotmányát, kormányzatát, iparát és kereskedelmét. "England ist sicher dass interessanteste Land der Welt, sowohl was die Nation, die Verfassung und Regierung, die Industrie und den Handel betrifft." - írta az egyik Berzeviczy.

A magyar nemesség a 18. század végén, az elérhető latin és német kiadású nyelvtankönyvek és szótárak segítségével kezdett angolul tanulni. Gróf Festetics György oly fontosnak ítélte az angol nyelv elsajátítását, hogy azt fia tantervébe is bevétette (1799). Gróf Teleki [III] László hasonlóképpen rendelkezett három fia oktatójánál, mondván, hogy az angol nyelv ismerete igen fontos, nem is annyira a beszéd, mint inkább az olvasás végett, hiszen egyre több jelentős könyvet írnak ezen a nyelven. Egyik fia, József, a Magyar Tudományos Akadémia első elnöke lett. Hasonló utasításokat adott Cserei-Wesselényi Ilona bárónô fia, Miklós nevelőjének is. Wesselényi Miklós később Kossuth arisztokrata példaképe és mentora lett. Az angol tanulás - legalábbis az arisztokrácia köreiben - annyira elterjedt, hogy gróf Dessewffy Aurél megjegyezte: ő a maga részérôl ezt csupán üres divatnak tekinti, ami azonban "nem megy túl némi angol társalgáson a lóidomárral és a lovászfiúval, és a legjobb esetben talán egy vagy két divatos angol regény elolvasásán."

Az 1820-as, 30-as évek köznemesi és főnemesi reformnemzedéke számára Anglia volt a követendő minta. A huszas években a fiatalok egyre gyakrabban utaztak a szigetországba, tanulták a nyelvet, és elkezdődött az angol irodalom rendszeres magyarra fordítása. A legtehetségesebb irodalmárok munkálkodtak azon, hogy az angol műveket a magyar közönség számára elérhetővé tegyék. Az angol nyelv elsajátítása - minthogy azt kiváló szerzők és befolyásos folyóiratok, pl. az Erdélyi Múzeum (Döbrentei Gábor 1817-ben), és a Felsőmagyarországi Minerva is szorgalmazták - az új nemzedék szellemi kalandjává lett. Némely angol látogató szemében ez a buzgalom már-már anglomániának tűnt föl. Egyre több nyelvtanár állt az érdeklődők rendelkezésére. Vörösmarty Mihály 1820-ban kezdett Shakespeare-t olvasni, és műveit könyvtárában gyűjteni. 1822-ben, “Teslér barátomhoz” c. versében így írt:

"Shakespeare’ világát választjuk lakúl,

Hogy, míg zajával eltelik szivünk,

Ne halljuk itt a’ külvilág zaját,

Melly édes álmainkat elveri."

A magyar értelmiség legjava már a 18. század végén olvasta Shakespeare-t. A testőr írók, mint Bessenyei György, Shakespeare-t már az 1700-as évek végén Young és Milton műveivel együtt tanulták. A fiatal Kármán József azon tűnődött, vajon "lesz-e Pannóniából valaha Albion? Támadnak-e Newton, Locke, Shakespeare és Miltonok itt is mi közöttünk - akik … félre, vakmerő álom, amely ámító képeiddel csalogatsz." Annak ellenére, hogy az angol irodalom javarészt fordításban, leginkább németül és franciául vált ismertté Magyarországon, a főnemesség és a műveltebb köznemesek könyvtáraiban megjelentek az eredeti angol kiadások is.

Széchenyi István, aki tudvalévően igen erősen vonzódott Angliához, magyar fordításban olvasta a Machbeth-t és a Lear királyt, és műveiben, például a Világban és Külföldi úti rajzaiban többször is említi Shakespeare-t. Színházlátogató ember lévén különösen Shakespeare színművei nyűgözték le, így a Julius Caesar előadása 1842-ben, és a Romeo és Júliáé 1847-ben. Naplójában többször utal a Hamletre, a Romeo és Júliára, a Machbeth-re és más Shakespeare darabokra. Könyvtárában megtalálható volt a The Beauties of Shakespeare című munka is. Leggyakrabban azonban nagy kortársait - kivált Goethét, Schillert, Byront és Walter Scottot - olvasta.

Noha a magyarországi arisztokrácia könyvtáraiban általában volt angol nyelvű irodalom és Shakespeare is, ám a gyűjtemények állománya zömmel inkább német, francia és latin, semmint angol könyvekből állt. Voltak kivételek is; például a Károlyi család könyvtárában, melyet főként gróf Károlyi György (1802-1877) gyarapított, különbözô kiadásokban ott voltak Shakespeare összes művei a 19. század elejétől (1826, 1829, 1838, 1844), valamint néhány magyar fordítás is (Vörösmarty Mihály, 1856). A Károlyiak egy másik ágának, gróf Károlyi Sándor (Károlyi Mihály nagybátyja) családjának fóti gyűjteményében fennmaradt egy hétkötetes Shakespeare-kiadás, The Plays and Poems (Leipzig, 1843-44). Miután Károlyi Mihályt 1920-ban elítélték, a gyűjteményt elkobozták, egyes darabjait pedig - így egy angol nyelvű, 1820-as teljes Shakespeare kiadást és számos franciára fordított művet (Alfred de Vigny, 1830) - 1932-ben bocsátották árverésre. A könyvtár a II. világháború után a budapesti egyetemre került és most az Angol-Amerikai Intézet könyvtárában őrizzük, én publikálom katalógusát.

A Zichy-család könyvtárát gróf Zichy Domokos püspök alapította; több kisebb gyűjteményt vásárolt meg kiváló könyvgyűjtőktől, így Shakespeare összes műveinek német fordítását (1826) is. Báró Eötvös József az 1830-as évektől olvasta Shakespearet, akit "a világ legnagyobb költőjének" nevezett. Miután azonban tudjuk, hogy könyvtárában sokáig megvolt az Othello egy német példánya, igen valószínű, hogy számos kortársához hasonlóan Eötvös is német fordításban olvasta Shakespeare-t. A magyar arisztokrácia annyival nagyobb érdeklődést tanúsított a külföldi, mint a magyar irodalom iránt, hogy emiatt gyakran vádolták kozmopolitizmussal és nemzetietlenséggel. Mint egy kritikus 1848-ban megjegyezte: a magyar főnemesi családok asztalai "szinte kizárólag francia és angol regényekkel s történeti munkákkal rakvák meg; és ha itt-ott ezek közé talál tévelyedni Jósikának, Eötvösnek és Széchenyinek egy-egy munkája, ennek is csupán az az oka, mivel a nevezett írók rangtársaik."

Shakespeare a magyar főnemesek könyvtárában legfeljebb összes műveinek egy példányával volt jelen, ám az írókra és költőkre, közöttük Vörösmarty Mihályra, Bajza Józsefre, Toldy Ferencre és Döbrentei Gáborra közvetlen hatást is gyakorolt - olyannyira, hogy ennek a hatásnak a története 1909-re már két kötetnyire duzzadt. Kölcsey Ferenc, akinek ugyancsak volt Shakespeare kötete, megjegyezte: "Shakespeare-nek, s Moore-nak műveiket szép kiadásban megvettem; s az elsőt olvasom, s benne nyugszom ki a napi unalom által okozott fáradalmat. Mely világ az, mi az ő műveiben megnyílik! Tele irtózatokkal, tele az emberi természet ezerféle hibáival; de oly való, oly meleg, oly élettel teljes és kolosszális alakban s erőben álló! Kínos ellentétel ezen világ mellett ez itteni jelenvaló, de erő s melegség s elevenség nélküli világ. Azonban az élet csak a zseni kebeléből ömlik melegséggel; a mindennap emberei örökre hidegek és törpék." A századvég kritikusa, Riedl Frigyes egyenesen azt állította, hogy a 19. század eleji magyar költők Shakespeare-t tekintették legnagyobb mesterüknek. És csakugyan: Shakespeare hatása éppúgy kimutatható Vörösmarty költészetében és színműveiben, mint Bajza esztétikájában.

Mind a főnemesi, mind az irodalmi hagyomány meghatározó hatást gyakorolt arra az osztályra és nemzedékre, amely a 19. században Kossuth Lajost adta az országnak.

A magyar főnemesség, amely részint családi kapcsolatai, részint utazásai folytán kozmopolita volt, erősen hatott a kisnemesség műveltebb rétegeinek kulturális szokásaira és ízlésére. Ez az osztály, amely nagy többségében elveszítette már ősi birtokait, középúton helyezkedett el a birtokos nemesek és a parasztság között, és olyan réteget alkotott, amely az alapvetően feudális társadalmi rendszerben a polgársághoz állott legközelebb. Élet- és gondolkodásmódját azonban az arisztokrácia példája befolyásolta. Legtehetségesebb tagjaiból jött létre a Magyarországon mindaddig hiányzó értelmiség, melynek arculatát az egyre izmosodó irodalmi hagyomány formálta. Kossuth Lajos (1802-1894) személyében pedig e sokarcú tradíció is összefonódott.

Kossuth a reformkor meghatározó politikai erejét képező köznemesség jellegzetes képviselője volt. A család már elveszítette birtokait, de bizonyos kulturális színvonalhoz ragaszkodott, és az ifjú Lajost igen jó nevelésben részesítette. Kossuthék szeme előtt több példa is lebeghetett: társadalmi osztályukból olyan jeles értelmiségiek emelkedtek ki, mint Kossuth későbbi háziorvosa: Almási Balogh Pál, akinek több, mint ötvenezer kötetre rúgó könyvtára volt; Nagy István történész (1824-1898), aki nemcsak Shakespeare-, hanem Milton-, Byron-, Dickens- és Thackeray-műveket is gyűjtött; vagy éppen a volt miniszterelnök, Szemere Bertalan, akinek párizsi könyvtárában ott sorakozott a nyolckötetes Shakespeare is.

Kossuth, aki ügyvéd fia volt, és maga is ügyvéd lett, már fiatal korában olvasott németül, franciául és angolul. Vélhetőleg először németül tanult meg, úgyhogy egyes francia és angol szerzők műveit is német fordításban olvasta el.

Amint az jól ismert, Kossuth, immár ügyvédként, az "Ifjú Magyarország" mozgalom egyik vezetője lett, majd bekerült a képviselőházba, ahol 1832-1836 között összesen 346 részben kiadta a kézzel írt Országgyűlési Tudósítások-at. Akkoriban politikai újságírás még nem létezett, így Kossuth kiadványa a bontakozó nemzeti mozgalom egyedüli szószólója lett, és összefogta az ellenzék különböző irányzatait a Metternich herceg és a Habsburgok elleni harcban. 1836 után a kiadvány Törvényhatósági Tudósítások címen folytatódott, de ezt a kormányzat 23 szám megjelenése után betiltotta. Kossuthot a budai hegyekben, a Disznófő felett letartóztatták, felségsértéssel vádolták, és több, mint három évre börtönbe zárták. Végül 1839-ben ítélték összesen négy évi börtönre, ahonnan 1840-ben kegyelemmel szabadult.

Kossuthot a budai Vár egyik kaszárnyájába zárták, s itt kezdett nyelvekkel és más tudományokkal foglalkozni. Családjával és barátaival folytatott levelezése is csaknem kielégíthetetlen

tudásszomjáról árulkodik. Iratainak tanúsága szerint angolul már

bebörtönzése előtt is tudott egy kicsit, és Shakespeare-t is olvasott. Amikor később azt állította, hogy a börtönben tanult meg angolul, éspedig azért, hogy eredetiben olvashassa a Vihart és a Macbeth-t, minden bizonnyal túlzott, bár ezt a nyilatkozatát mind Nagy-Britanniában, mind Amerikában többször is megismételte. Fogvatartásának első évében, 1837 május 10-én anyjához írt levelében Kossuth kérte, hogy küldjön neki olvasmányokat, s ezek között a következőket említette meg külön is: "…könyveim közül Shakespeare, Walker angol dictionariuma, a másik kis rongyos szótárral, s Fin és Arnold grammaticáival, úgy Searlnek angol helyes kimondásróli kis könyvével…" Ezekre a könyvekre még tizenöt évvel később is élénken emlékezett, amikor előadásokat tartott Amerikában, 1852-ben. Barátja, Palóczy László a "Times redaktorának" nevezte őt 1835-ben írt levelében, ami kétségtelenül arra utal, hogy Kossuth már akkor olvasott angolul, vélhetôleg éppen ezt az angol nyelvű újságot. Egy 1837 végén anyjának írt levelében fölpanaszolja, hogy kezd elfelejteni franciául, mivel "3 év óta többet olvastam angolúl." E kijelentés alapján tételezi föl Jánossy Dénes, hogy Kossuth valószínűleg az [1832-36-os] országgyűlés alatt kezdett angolul tanulni. 1852-es birminghami beszédében Kossuth kijelentette: "Szellemi kötődésem Angliához nem mai keletű, hanem már ifjúkoromban elkezdődött." Bár ezzel nyilván hallgatóságát akarta megnyerni magának, de igazat beszélt.

Tudjuk, hogy börtönévei alatt Kossuth számos angol és amerikai szerzô műveit olvasta el eredetiben, ezért tévedés volna elfogadni azt a nézetet, hogy Kossuth tekintélyes angol tudásának egyedüli forrása Shakespeare lett volna. A hosszú börtönévek alatt Kossuth sok olyan könyvet olvasott el, amelyek később hozzásegíthették angol nyelvű szónoki képességei kifejlesztéséhez. E művek listáján szerepelt Milton, Samuel Butler Hudibrasa, Pope The Dunciadja, Addison Catoja, Goldsmith The Vicar of Wakefield-je, Marriat és Bulwer-Litton regényei, Gibbon, Hume és John Lingard történelmi művei, Byron költeményei. Az amerikai irodalomból olvasta Irvingtől a The Alhambrat és az A Tour of the Prairiest, valamit Coopertől A prérit, A kémet és a Lionell Lyncolnt. Sok kortársához hasonlóan Kossuth is szerette a romantikusokat (például George Sand-t és Béranger-t), de ugyanígy Goethét és Schillert is.

Kossuth ugyan, mint már korábban említettem, néhány angol és amerikai művet német fordításban olvasott, mégis bízvást feltételezhetjük, hogy az 1850-es 60-as évekre kialakult angol stílusának mind szókincséhez, mind nyelvtanához jelentősen hozzájárult az, hogy nem csak a klasszikus angol szerzők, hanem az angol és amerikai romantikusok nyelvezetét is jól ismerte.

Ennek ellenére Kossuth több mint négy évtizedes száműzetése alatt mindvégig úgy emlékezett, hogy angol tudását Shakespeare-nek köszönhette, s hogy egyetlen tanítómestere a nagy poéta volt. Az idős Kossuth azt állította, hogy az angol nyelv rejtelmeibe a Macbeth első néhány sorának tüzetes tanulmányozása, majd lefordítása vezette be. Más megnyilatkozásaiból az derült ki, hogy inkább a Vihar volt nyelvtudása fő forrása, bár az is lehet, hogy kijelentéseit egyszerűen csak félreértették. Mindenesetre igen lelkiismeretesen tanult: "Addig semmi szín alatt nem folytattam az olvasást, amíg tökéletesen meg nem értettem, amit olvastam. Ezzel a módszerrel sajátítottam el lassacskán a nyelvet" - mondta Kossuth 1852-ben, amikor a Vihar olvasására emlékezett vissza. Azt is hozzáfűzte, hogy "Az első oldal végigolvasásához két hétre volt szükségem." Jóval késôbb, 1878-ban úgy emlékezett vissza, hogy egyedül a Macbeth tizenhat kezdősorának elolvasása több hónapját vette igénybe.

Ami a Macbeth-t illeti, Kossuth ezt a tragédiát valóban mélyrehatóan ismerte, sőt, az első öt jelenetet kitűnően le is fordította (ez a szöveg 1934-ben megjelent). Ezzel Kossuth megnyitotta a 19. századi magyar Shakespeare fordítások sorát. Voltak ugyan előfutárai is, hiszen Kazinczy Ferenc már 1790-ben lefordította (németből) a Hamletet, Döbrentei Gábor pedig 1830-ban a Macbeth-t, de a nagy klasszikus fordítások már Kossuth úttörő kísérlete után születtek: Vörösmarty 1839-ben fordította le a Julius Caesart, 1847-tôl a Lear királyt; Petőfi 1848-ban a Coriolanus-t, Arany János pedig 1858 és 1863 között a Szentivánéji álmot. Kossuth azért is hagyta abba a Macbeth fordítását, mert értesült Döbrentei munkájáról.

Kossuth Macbeth-je befejezetlenségében is előfutára volt azoknak a klasszikus fordításoknak, amelyek majd, egy évszázadon át a magyar Shakespeare-t jelentették. Vannak ugyan benne avítt szavak, kifejezések és fordulatok, Kossuth fordítása mégis erőteljes, árnyalt és lendületes. Gazdag magyar szókincse nyilván hozzásegítette az eredeti szöveg ízeinek visszaadásához. A helyenként emelkedett, másutt kissé esetlen, bukdácsoló szöveg még ma is érthető, sőt élvezhető. Egyes helyeken szép, mély, megindító és okos, látszik rajta, hogy igen sok munkával és nagy szeretettel készült. Kossuth nem volt költő, ő sem tartotta magát annak. Macbeth-jében mégis vannak valóban költői részletek, kivált a boszorkányok énekében. Vissza tudta adni a shakespeare-i jelleget és az eredeti sorok erőteljes drámaiságát. Kossuth megértette Shakespeare képrendszerének jelentését és szerepét, és gyakorta meg tudta közelíteni az eredetit azzal a ritka képességével, hogy elvont fogalmakat képekkel tudott érzékeltetni.

Kossuth mind magánlevelezésében, mind újságíróként sűrűn utalt a Macbeth-re, és gyakran idézett is saját fordításából. Börtönlevelezésében más darabokra is találunk utalásokat, így a Szentivánéji álom-ra és a Vihar-ra. Úgy találta, hogy a Romeo és Júlia “búcsúvételi jelenet[é]ben … a virradó reggel rajzolata olly isteni szép!”, tökéletes “táj- s természetfestő, rajzoló poesis, ‘poésie descriptive’”, amelyet szerinte “még Shakespeare-nek is csak egyszer sikerült remekül használni". Emellett bírálta is az angol költőóriást, mondván, hogy történelmi darabjai kevésbé sikerültek.

Szinte a csodával határos, hogy mire cellájának ajtaját az amnesztia 1840-ben megnyitotta, Kossuth már meglehetős angol tudással rendelkezett. Tanulmányozott mind angol, mind amerikai műveket, és elsajátította az angol mondat szerkezetét és ritmusát. Shakespeare-nek nemcsak költőisége és zeneisége bűvölte el, hanem sokat tanult tőle az emberi kapcsolatokról, a hatalomról és a politikáról is. Mivel a 19. század hajnalának gyermeke volt, szellemi láthatárát az irodalom segítségével tágította, s miután nagyon érdekelte a dráma és a színház, és nyilván erősen hatott rá Shakespeare és más drámaírók színpadiassága, nagyon valószínű, hogy olvasmányai sokban hozzájárultak saját későbbi nyilvános fellépéseinek oly sokat vitatott teátralitásához. Kossuth angolsága, amely a klasszikus angol és amerikai szerzők műveire és néhány Shakespeare tragédiára épült, immár lehetővé tette, hogy angol nyelvterületen is föllépjen politikai szerepben. Miután a börtönévek dicsfénye biztosította számára a kellő népszerűséget, készen állott arra, hogy Shakespeare-t és annak nyelvezetét, de főként angol nyelvtanulásának körülményeit politikai fegyverként vesse be.

Kossuth nyelvtudásának próbájára még sokáig nem került sor. A szabadságharc 1849-es bukása előtt - amikor kénytelen volt elhagyni az országot - soha nem volt Angliában vagy Amerikában. Negyvenkilenc éves volt, amikor először lépett Anglia partjaira. Ezt megelőzően soha nem volt alkalma rá, hogy nagyobb hallgatóság előtt anyanyelvén kívül bármilyen idegen nyelven szóljon. Még törökországi tartózkodása alatt sem volt "sok alkalom az angol tanulásra". 1852. április 30-án egy a bostoni Faneuil Hallban rendezett banketten így emlékezett Southamptonba érkezése előtti angol nyelvtudására:

“Hogy megmutassam Önöknek, míly kevés volt angol tudásom, londoni barátom és képviselőm, arról Mr. Pulszky tanúbizonyságot tehet […] néhány héttel azelôtt, hogy megérkeztem Southamptonba, elküldtem neki egy követutasítást, mely angol nyelven íródott, s melynek egy részét szükséges volt közreadni; s ő, nem tekintvén magát felhatalmazva arra, hogy változtasson rajta, meglehetős zavarban volt, mert az oly gyatrán volt megírva.”

Egy 1852-ben, Winchesterben tartott beszédben arról szólt, hogy "kétszeres nehézséget jelent, hogy összefüggően angolul szólítsam meg Önöket." Ezeket a nehézségeket azonban hamarosan leküzdötte, és megállapította, hogy "minő eszközzé is vált a Gondviselés kezében csekély angol nyelvtudásom, melyet kénytelen voltam megszerezni, mivel a politikából ki voltam rekesztve." Börtönéveinek végső értelmét és jelentőségét Amerikában ismerte föl, s egyre inkább az elmélyedés és felkészülés éveinek tekintette a börtönben töltött időszakot.

Angliába érkezése után, majd valamivel később az Egyesült Államokban is számtalan esetben kérték föl Kossuthot, hogy nagyszámú hallgatóság előtt tartson beszédeket. Ã maga a magyar szabadság és függetlenség szószólójaként határozta meg szerepét, s hamarosan a kor egyik legbefolyásosabb szónokává vált. Csupán az Egyesült Államokban, mindössze nyolc hónap leforgása alatt, 1851-52-ben több, mint 600 nyilvános beszédet mondott. Hallgatósága, de még bírálói is bámulattal adóztak ékesszólásának, orgánumának, eredeti és gazdag képzelőerejének, meggyőző érvelésének, intellektusa erejének és páratlan tehetsége minden megnyilvánulásának, melyek a világ színpadára segítették. Egy kortársa lelkesedésében kijelentette, hogy Kossuth szónoki ereje "egyetlen élő és eltávozott szónokéhoz sem hasonlítható." Lelkes közönségét még az sem zavarta, hogy - mint Harriet Beecher Stowe rosszallóan megjegyezte: "idegen nyelvek idiómáit" használta.

Kossuth - már a száműzetésben - folytatta a legjobb angol és amerikai irodalom olvasását és gyűjtését. Tekintélyes, mintegy 2500-3000 kötetes könyvtárat gyűjtött össze, melyben az angol irodalmat a különbözô Shakespeare-kiadásokon kívül mintegy 250 kötet képviselte. A szerzők főként az angol romantikusok: a gyűjteményben megtalálhatók voltak Wordsworth, Byron, Burns és Walter Savage Landor versei csakúgy, mint Walter Scott, a Brontë-nővérek, Thackeray, Bulwer Lytton és Disraeli regényei. Az amerikai szépirodalmat Kossuth száműzetésben gyűjtött gazdag könyvtárában Washington Irwing, Harriet Beecher Stowe, James Fenimore Cooper és Longfellow képviselte. Olvasmányai sokfélesége ellenére azonban Kossuth továbbra is azt a benyomást keltette, hogy alapjában Shakespeare nyelvét beszéli. "Shakespeare nyelvének" nevezte az angolt, de még az amerikai angolt is, amikor 1852 áprilisában Bostonban így kiáltott fel: "Amerikai ékesszólás szelleme, ne ítélkezz zordan arcátlanságom felett, midőn megrontom Shakespeare nyelvét a Faneuill Hallban! [sic] Különös végzet műve ez, nem a magam választása." A témából sikerült tőkét kovácsolnia, s kortársai, mint Massachusetts akkori kormányzója, George S. Boutwell, még halála után is emlékeztek rá. Különösen Angliában említette gyakran, hogy miként tanult meg angolul, itt közszájon forogtak visszaemlékezései, börtönélményei.

Kossuth a Faneuil Hallban is felidézte bebörtönzésének és angol tanulásának egész történetét, amit a fogságban töltött időre vezetett vissza. Ez valójában annak a magánmítosznak a kialakulását indította el, mely fokról-fokra úgy épült fel, hogy Kossuth személyes szenvedése és angol nyelvtudása, azaz Shakespeare nyelve és a szabadság, a szabadság és az angolszász népek, az ő küldetése és Nagy-Britannia, illetve az Egyesült Államok szabad világa összefonódjon, s végül, hogy angol tudása a hazáját szolgálja.

“Börtönbe vetettek, s egy évre meg voltam fosztva minden szellemi tápláléktól; míg végre engedélyt kaptam, hogy könyveket válasszak, ám elrendelték, hogy semminő politikai művet nem kaphatok. Nos, valójában, noha nem tudatosan cselekedtem, de emlékeztem rá, minő kincsek rejlenek az angol nyelvben, - a tudás és a tudomány kincsei, - azt mondám, adjatok nekem egy angol szótárat és Shakespeare-t. Ezeknek bizonnyal semmi közük nem lehetett a politikához. És lássátok, mi végre jutottam e factum által! - nem arra, hogy gyatra angolságommal bármivel hozzájárultam volna a tudományhoz, az intellektuális élethez, vagy helyes érzelmekhez, hanem ha nem tudtam volna azt a keveset, amit angolul beszélek, nem lettem volna úgy elfogadva Angliában vagy Amerikában, amint voltam, …”

Kossuth esete nagyon hasonló ahhoz a kisérlethez, amit a szociálpszichológia “az élettörténet mitológikus áthangolásának” nevez, s ami arra irányul, hogy valaki a múltját jelenlegi életstratégiájának céljaihoz igazítsa.

Kossuth amerikai körútja során többször is megerősítette ezt az üzenetet. "Ami keveset angolul tudok, azt az Önök Shakespeare-jétől tanultam", jelentette ki hallgatósága előtt l852 áprilisának végén a salemi Lyceum Hallban. Júniusban a New York-i Broadway Tabernacle-ben Hamletet idézte. Számos amerikai még a századfordulón is emlékezett Kossuth és Shakespeare kapcsolatára. William Roscoe Thayer l899-ben megemlíti emlékirataiban, hogy "További négy évre ítélték, s ez alatt Shakespeare tanulmányozása volt nagy vígasza." "Angol nyelvtudása", idézte föl Parke Godwin l895-ben, röviddel Kossuth halála után, "nem a mi mindennapi nyelvünk, hanem az Erzsébet-kor angolsága volt. Tudja, úgy tanulta a börtönben, Shakespeare-től meg a Bibliából, és olykor volt benne valami tömör erő, kerek teljesség, Hooker vagy Jeremy Taylor majesztétikus gördülése. Igaz, különös volt hallani azokat a kifejezéseket, melyeket az emberiség költőóriása a Róma szabadságát perlő Brutus, vagy a száműzött Lear szájába adott, amikor utóbbi az elemekkel társalgott és tölgyeket hasogató villámokat tett szenvedélye eszközévé és társává.

Beszédei másokban is azt a benyomást keltették, hogy "tudós ember, aki könyvekből sajátította el az angol nyelvet. Kevés köznyelvi kifejezést használt." A kortárs amerikai államférfiak mindazonáltal úgy jellemezték Kossuth pályafutását, hogy "olyan

üstökös a politikai szónoklat egén, aminőt csak ritkán lát az emberiség."

Kossuth angliai fogadtatása olykor ellentmondásos volt, ám már Shakespeare puszta említése is megtette hatását. A magyar államférfi 1852-es birminghami beszédében is pontosan tudta, milyen Shakespeare-idézettel magasztalja Anglia hatalmát - ha az idézés maga nem is volt tökéletesen szöveghű: "Nagyonis jól tudom, hogy Britannia, a roppant háromágú szigonnyal erős jobbjában mindenre fel van jogosítva - még többre is, mint hajdanán - hogy az Önök nagy Shakespeare-jének szavaival -

‘Még nem borult, nem is fog Ánglia

Kevély hódító lábához borulni,…’

Nagyon is jól tudom én ezt" - tette hozzá.

Amint azt a kormányzó 1852-ben napvilágot látott, népszerű életrajza írta: "…Shakespeare-rel karöltve mesterien játszott az emberi szív titokzatos hárfáján, melynek húrjait oly biztos kézzel érintette meg." "Angliában - folytatja később az életrajz szerzője - "olyan férfiak, akik fél évszázada hallgatták az ékesszólást a brit parlamentben, és egykedvűen tudták végighallgatni olyan ügyvédek szépen szóló védőbeszédeit, akik birodalomszerte arról voltak híresek, hogy megríkatják a bírákat is, azon kapták magukat, hogy szívük megdobban az ő hangja hallatán. Ékesszólását 'shakespeare-i'-nek, 'miltoni'-nak és ‘ámulatba ejtőnek’ nevezték.” Az Athaeneum recenzense is megemlékezett a kormányzó börtönéveiről és a Shakespeare-történetről, s nagy lelkesedéssel közölte:

“A nagy drámaírótól tanulta meg nyelvünket, gondolkodásmódunkat, nemzeti érzéseinket. Bizonyos, hogy nyelvünk rendkívüli birtoklása mind a száműzött, mint ügyének képviselete szempontjából erőnek bizonyult. Az osztrák rendőrség sajnálatos baklövése volt éppen Shakespeare-t adni neki zárkatársul!”

Douglas William Jerrold angol író és újságíró - kifejezni akarván "minden rendű-rangú és pártállású" angol érzelmeit - azt javasolta, hogy gyűjtsenek aláírásokat "hálaajándékra, ami egy igen szép Shakespeare-kiadás lenne díszes foglalatban…" Harriet Beecher Stowe idézte föl, hogyan keletkezett ez az ötlet: "Még itt is vannak, akik örömüket lelik benne, ha rágalmakat szórnak Kossuthra, minap is a legalaptalanabb vádakkal illették bizonyos sajtótermékekben. Ezt ellensúlyozandó lelkes, nyilvános találkozó tartatott, melyen egy káprázatos Shakespeare-kiadással ajándékozták meg őt." A Harper's New Monthly Magazine nem késlekedett az aktus hátterének föltárásával, s tudósította olvasóit a gyűjtésről, "melyet Kossuth számára indítottak, hogy megajándékozzák őt egy míves ládikában átadott Shakespeare összkiadással." A Magazine idézi Douglas Jerroldot, aki szerint “Kossuth rövid élettörténetébôl tudjuk, hogy egy ausztriai börtönben tanult meg angolul és Shakespeare volt a tanítómestere. A gondolatra, hogy Kossuth a Halhatatlan szavaival fegyverezte fel magát - olyan fegyverrel, melyet Ausztria meg fog ismerni - felhevül az angol vér. Angolok százezrei örvendeznek tehát, hogy ílymódon kifejezhetik Kossuthnak hálájukat azokért a dicső szavakért, melyeket körünkben kimondott, szavaiért, melyek együtt lüktettek a nemzettel.”

Kossuth az ajándékozási aktus hírére igen izgatott lett. 1853 május 3-án kelt, mindeddig kiadatlan levelében, mely jelenleg Washingtonban, a Folger Shakespeare Library tulajdonában van, politikus barátjához, Charles Gilpin brit parlamenti képviselőhöz fordul, felfedve Shakespeare iránti lelkesedésének politikai hátterét:

“Már kedd van; s nekem még semmi értesülésem a ‘Shakespeare adományozással kapcsolatos összejövetel[‘] felől, melyen kívánsága szerint pénteken meg kell jelennem. Valóban lesz-é, vagy sem? A nap mely órájában? Minő lesz jellege? A széles nyilvánosság előtt zajlik majd, vagy valamely bizottság magánjellegű összejöveteleként? Szándékolnak-é annak bármely politikai jelleget adni, vagy sem? Elvárják-é, hogy jelen legyek s beszéljek? Kiknek címezve várják a válaszom? - minderről mit sem tudok még.”

Az ajándékozás a londoni Tavern Hallban történt, 1853. május 3-án. Kossuth, az alkalomra gondosan megírt, hatalmas beszédében a legteljesebb és legátszellemültebb változatát adta közre a Shakespeare-rel való börtönbéli találkozásának.

“És ott ültem felette [ti. Shakespeare felett] elmélázva. Hónapokon át lepecsételt könyv volt az nekem, mint hosszú időn át Champolionnak a hieroglifák voltak, s miként máig is azok L[a]yard asszír emlékművei. Végül azonban egy fénycsóva vetült reám, s én soha nem csillapuló szomjúsággal ittam a gyönyörteli oktatás és oktató gyönyörűség ama kristályforrásából. Igy tanultam azt a keveset, amit angolul tudok.”

A történet ezzel teljessé vált, kerek volt és csiszolt, s nyilvánvalóan politikai célokat szolgált. Amint londoniakból álló hallgatóságával közölte, nem csupán angol nyelvtudását, hanem politikai ismereteit is a nagy költőnek köszönhette:

“Mellékesen azonban elsajátítottam még valami mást is. Politikát tanultam. Hogyan? politikát Shakespeare-tôl? Igen Uraim. Mert mi más lenne a politika, mint az ember társadalmi viszonyaira alkalmazott filozófia? És mi más lenne a filozófia, mint a természet és az emberi szív ismerete? S vajon ki hatolt be mélyebben e misztériumok rejtett zúgaiba, mint azt Shakespeare tette? Ã ellátott engem a nyersanyagokkal, a többit a szemlélődő elmélkedés hozta elô.”

Ami eredetileg magánmítosz volt, immár egy toposz alapjává lett: Shakespeare nevét azonosították a száműzött Kossuth hosszú felkészülésével a hazájáért idegenben szót emelő politikus szerepére. 1853-as, Tavern Hall-i beszédében már odáig ment, hogy Shakespeare-t egyértelműen az ő "néma, de ékesszóló tanítójának" nevezte, és angol tudására utalva azt mondta: "tőle tanultam az Önök nyelvét."

Az értékes, hétkötetes kiadást Shakespeare életrajzával egészítették ki, s mind a nyolc kötetet személyesen Kossuth számára készült, családi címerével ellátott pompás kötésben, ötletesen Shakespeare szülőhelyének fából készült, kicsinyített másolatát formázó ládikóban adták át. Amint azt büszkén és jellemzően az ajándékra erôsített fémtáblácska hirdeti: az ajándék értéke "9215 penny, amit angol férfiak és nők adományaiból gyűjtöttek Kossuth Lajos számára, aki ragyogó angol nyelvtudását, amit a legnemesebb célból gyakorol, Shakespeare soraiból tanulta." Kossuth nagy becsben tartotta a londoni munkások nagyszerű ajándékát, noha egy időre sok más, kevésbé szükséges könyvével együtt raktárba kellett tétetnie. Az 1870-es évek végén azonban magyar látogatóira mély benyomást tett olaszországi dolgozószobájának dísze, a pompás ajándék, "amelyet Kossuth abból az alkalomból kapott, hogy saját állítása szerint a börtönben, Shakespeare-től tanulta meg az angol nyelvet." Egy kétkötetes amerikai kiadást, amit 1852-ben Bostonban kapott ajándékba, néhány kiválasztott könyv között, melyekre gyakran szüksége lehetett, mindig magánál tartott. Mindezen kiadások jelezve vannak Kossuth sajátkezűleg készített katalógusában, melyet 1864-ben vett fel személyes könyvtáráról, ami csodával határos módon a mai napig fennmaradt. A könyveket Budapesten, az Országos Széchényi Könyvtárban ôrzik, az 1853-ban neki ajándékozott ládika pedig a ceglédi Kossuth Múzeum kincse.

A nagy sajtónyilvánosságot kapott könyvajándékozás, Kossuth és Shakespeare szimbolikus összekapcsolódása a korabeli angol költészethez is utat talált. Alfred B. Richard éppen azt a kérdést tette föl, amelyet Kossuth is föltett önmagának:

Tell thee of wonders wrought,

Far from thy home, a strangeer race among?

Kossuth bírálói azonban azt gondolhatták, hogy a politikus nem mindig őszinte. 1854 táján, amikor Kossuth hírneve már halványulni kezdett, George Gilfillan a Hogg's Instructor-ban megjegyezte, hogy Kossuthnak az a képessége, mellyel mindig az adott hallgatóság ízléséhez igazítja idézeteit, "sokkal inkább mechanikus készséggel, és egy rögtönző tehetségével magyarázható, semmint lángelméjével, s ez inkább a szónokok Lopez de Vegájaként, s nem Shakespeare-jeként tűnteti fel ôt." Ennek ellenére, a tizenkilencedik század alkonyára Shakespeare és a bebörtönzött Kossuth állandó témává, elfogadott történelmi mozzanattá vált. Ahogy múlt az idô, a 19. század vége felé a Kossuthra emlékező angol és amerikai barátok egyre gyakrabban emlegették a fogságot és Shakespeare jelentős szerepét. A történet bekerült a Viktória-korabeli Anglia egyik legolvasottabb, sőt, nemzetközi körökben is ismert történelem-könyvébe, Justin McCarthy parlamenti képviselőnek A History of Our Own Times című munkájába is, melyet hamarosan különböző nyelvekre, így németre, és Anglia története korunkban címmel magyarra is lefordítottak. McCarthy a Lord Palmerston külpolitikájáról szóló fejezetben igen részletesen tárgyalta Kossuth angliai fogadtatását. "Kossuth személye és ügye igen alkalmas volt rá, hogy lelkesítően hasson egy gyülekezetre" - idézte föl McCarthy.

“Arca feltűnően szép volt, megjelenése méltóságteljes. Viseletével, tartásával festői, sőt, tán színpadias látványt nyújtott. Olyan volt, mint egy festmény; mintha egész magatartása, minden mozdulata arra lenne szánva, hogy egy festő megörökítse. Kétségtelenül egyike volt a legékesebben szóló embereknek, aki valaha angol népi hallgatóság előtt beszélt. Egyik bebörtönöztetése alkalmával Kossuth főként Shakespeare soraiból az angol nyelvet tanulmányozta. Úgy elsajátította a nyelvünket, ahogyan erre igen kevés külföldi volt valaha is képes; de amit megtanult, az nem az utca és a szalonok közönséges, köznyelvi angolsága volt. Az az angol nyelv, amit ő beszélt, stílusát tekintve a legnemesebb volt, s tanítani lehetett volna belőle az ékesszólást: Kossuth Shakespeare nyelvét beszélte.”

A magánmítosz egyre sűrűbben forgott közszájon, s utat talált a sajtóhoz és a népszerű irodalomhoz is. Kossuth Shakespeare- tanulmányai hasonértelművé váltak Angliával és az Egyesült Államokkal, angolsága Shakespeare nyelvével, míg Shakespeare nyelve a szabadság hangjával és a demokráciával. Olyasmi alakult ki tehát, amit irodalmi toposz-nak nevezhetünk; Shakespeare a szabadság metaforájává vált.

Kossuth, hosszú politikai pályafutása hátralévő éveiben magyar nyelvű politikai levelezésében továbbra is idézte Shakespeare-t.

Kossuth neve egészen a századfordulóig mind Angliában, mind az Egyesült Államokban a szabadságszerető Magyarország szinonímája maradt. Halálakor még a konzervatív angol lapok is az 1848-1849-es eszmék ékesszóló bajnokaként gyászolták. Amikor az 1900-as évek elején néhány jeles brit újságíró és leendő politikus, így a The Times tudósítója, Henry Wickham Steed, a történész R. W. Seton-Watson és H. W. V. Temperley először jött Magyarországra, Kossuth népének nemes képzete lebegett a szemük előtt. Budapesti tartózkodásuk alatt gyakran támogatta és befolásolta őket Kossuth fia, barátjának, Pulszky Ferencnek a családja, vagy a Kossuthot az emigrációban is támogató agg Türr István tábornok.

Jóval később, csupán egy nappal a magyarországi német hatalomátvétel előtt az Esti Újság cimű budapesti napilap hosszú cikket közölt "Kossuth Lajos diadalmas bevonulása New Yorkba 1851 december 6-án" címmel, melyben a szerző hangsúlyozta, hogy Kossuth "hatalmas sikerét mindenekelôtt Shakespeare-nek tulajdonította, minthogy a világhírű drámaíró archaikus és klasszikus kifejezéseit használta, melyek óriási benyomást tettek a tömegekre. Kossuth maga is beismerte, hogy 'Shakespeare-tôl tanultam angolul'". A cikk szándéka azon a történelmi fordulóponton Magyarország elveszett szabadságának és függetlenségének felidézése volt. A hidegháború napjaiban az amerikai magyarok Kossuth-ot a nyugati szabadság bajnokaként festették le, s ebben az összefüggésben is fölemlítették angolságát, melynek forrása Shakespeare volt. Mindez hozzájárult a hős politikai céllal aktualizált képének megalkotásához.

Összefoglalásul talán hasznos lesz visszaidézni egyes megállapításainkat.

A magyar felső körökben a 19. század első felében egyre népszerűbb volt, s csaknem mindennapivá vált az angol nyelv tanulása és Shakespeare olvasása. Kossuth sok tekintetben éppúgy követte a magyar főnemesség és értelmiség példáját, mint osztályának, a köznemességnek számos más képviselője.

Nincsen olyan egyértelmű, korabeli bizonyíték, ami alátámasztaná Kossuth későbbi állítását, hogy angol nyelvismerete lényegében Shakespeare angolságából fakad. Már 1837-ben, börtönidejének első évében Kossuth maga is beszámol arról, hogy három évvel azelőtt már meglehetősen sokat olvasott angolul. Gyakori és részletes levélváltása családtagjaival, ami több formában is megőrződött, egyetlen utalást sem tartalmaz a kitüntetett Shakespeare-tanulmányokra vonatkozóan, minden, amit erről tudunk, a száműzetésben elmondott visszaemlékezésein alapul.

Kossuth különböző olvasmány lajstromai a legkülönbözôbb angol könyvek mohó olvasójaként mutatják be őt. A valóság az, hogy angoltudása sokkal inkább számtalan forrás igen vegyes keverékére, semmint egyedül Shakespeare-re alapozódott. A Kossuth által szóban és írásban használt angol nyelv - fordulatai, hasonlatai, szókincse és stílusa - lényegében sokkal közelebb ált a romantika, mint angliai Erzsébet királynő korához.

Az a tétel, hogy Kossuth az angoltudását csupán az 1837 és 1840 közötti börtönévekben folytatott, gondos Shakespeare-tanulmányokra alapozta, csak része az igazságnak, és sokkal inkább a tudatos mítoszteremtés eredménye, semmint önéletrajzi tényközlés. Kossuth azért fonta utólag élettörténetébe ezt a finom, mitológikus szálat, hogy az megfeleljen aktuális politikai céljainak és hogy elnyerje nemzete számára az angolszász országok jóindulatát. Világosan látta, hogy angoltudásának forrása és megszerzésének körülményei nagyon fontos szerephez juthatnak, és önéletrajzának kissé átírt változata végülis hozzájárult ahhoz, hogy sikerült Magyarországot elhelyeznie Európa politikai térképén.